Mióta furcsa az, ha az utcán valaki egyedül van, de mosolyog? Szégyen a boldogság?

Vajon mióta tart a sztereotípia, hogy a magyar emberek búskomorak, és hogy a metrón is csupa fáradt, meggyötört, mosolytalan személyiségeket látunk? Vajon mikor kezdtük el gyanútlanul méregetni egymást? Mitől is tartunk valójában? Hogy a másik fél belénk lát, és rájön, hogy mindaz, amit kialakítottunk magunkról, az csupán álca a túléléshez? A mindennapok túléléséhez. De valójában mióta is van az a felfogásunk, hogy csak túl kell élni a napokat?