A közösségi médiában többnyire mindig egyvalakinek szánjuk a posztjainkat

Lisa Taddeo: Három nő című könyvéből származik ez a kijelentés, amit a címbe tettem. Elgondolkodtatott, hogy vajon tényleg így van? Tényleg ennyire függünk mindig valakinek a véleményétől? Tényleg szükségünk van mindig valakire, hogy inspiráljon minket az élethez és az életben egyaránt? Tényleg kellenek a külső visszacsatolások és bókok és helyeslések ahhoz, hogy könnyedebben el tudjuk fogadni saját magunkat? Hogyan lett a közösségi média az életünk (fő)irányítója?